Az én illuzója

Ki mire gondol, amikor azt mondja, hogy Én?
Eme blog rendeltetése elsődlegesen gondolataim leképezése, rendberakása, megosztása ismerősökkel, pillanatnyi énem megnyilvánulásai fontosabbnak vélt ideákról, helyzetekről, emberekről. Visszaolvasva írásaim, visszautazom az időben, szemügyre vehetem/ vehetitek korábbi "énem"; elgondolkodom azon, mire is gondoljak amikor azt mondom, hogy Én.
Ateistaként igen egyszerű lenne válaszolni: fejlett állatok vagyunk, hús és vér, mely magas intelligenciájának köszönhetően saját öntudatra ébredt, gondolkozik, él és meghal nem maradva utána semmi. Bár azt gondolhatnánk, hogy az anyag amiből vagyunk meghatároz miket, ez a teória elbukik, amikor rájövünk hogy azon anyag összessége, ami sejtjeinket, csontjainkat, bőrünket alkotja, 5-10 év alatt teljesen kicserélődik, egyetlen molekula sem maradva ugyanaz bennünk.
Mondhatnánk azt, hogy a gondolkodásmódunk, az élettel kapcsolatos felfogásaink, szokásaink, érzéseink határoznak meg bennünket, de hamar rá lehet jönni, hogy ezek is pont olyan változékonyak, mint az évszakok (talán ez a blog is bizonyítja ezt, ha valaki veszi a fáradságot, hogy visszább olvasson benne). Ha most, Én a gondolkodásmódom, felfogásaim összessége lennék, akkor biztosan állíthatom, hogy tavaly ilyenkor valaki más voltam, pedig akkor is én voltam, ha hiszitek hanem.
Akkor hát mi is az az én, az az ego, ami nem változik és összetéveszthetetlen módon rám illik több év eltelte után is.
Több ateista annak ellenére, hogy nem hisz semmilyen felsőbbrendű lényben vagy teremtőben, fura módon mégis hisz a lélekben. Talán az én-tudat megsemmisülésének félelmében, vagy csupán a vég elfogadásának képtelenségében, de sokan úgy gondolják, hogy az az én, amire még mindig nem sikerült konkrét meghatározást találni, tovább él halál után, tova szállingózik a mindenségben.
Lehetne, tehát, az Én alatt érteni a lelkünket, de mivel feltehetően létező lelkünknek se memóriája, se öntudata nem lehet (ha lenne, akkor azzal már születésünkkor rendelkeznénk: tapasztalattal, tudással), így az Én felismerése is képtelenség lenne lelkünk számára

Én..én..én..:én lennék az anyag pillanatnyi összecsapzódása, mely tapasztalatoktól és emlékektől torzult elméjével hasztalanul próbál racionális képzeteket alkotni egy világról, aminek megismerésében még csak nem is ábrándozhat. Pillanatról pillanatra mássá változom, ahogy megismerésem folyamatosan formál. Sosem leszek ugyanaz, és sose keress régi énemben, hisz minden találkozásunkkor új embert ismerhetsz meg.