Kicsit szuneteltem a blogolvasast, es fokent a blogirast.
Sajnalkozom, mivel szuksegem van az irasra. Pontosan azert, mert legtobb gondolat, ami bennem megfogalmazodik, tul irodalminak tunik, es nem jon, hogy kimondjam;
Sok ideg az gondoltam, hogy ez a tarsadalom hibaja, hogy egy koltoi kep kimondasatol is mar kenyelmetlenul erzem magam, de igazabol ez csak az en gyavasagom, hogy felvallaljam magam.
Hogyan is mondhatnam ki, hogy latom a gyongyozo kek szemeidben a boldogtalansagot, a kezeid mely rancain, es lagy boren a megtortseged; hogy kiraz a hideg neha a szavaid uressegetol, es megfojtassz a szereteteddel, amit en mindig is fukarkodva viszonoztam. Hogy a szenvedes ismereteben is kepes vagyok elfelejteni mi is a fontos szamomra, es osszetorni tollupihe, hetkoznapi dolgokon; es hogy baratsagunk ellenere sem tudlak megmenteni sajatmagadtol, ahogyan en is aldozatul estem sajat magam emberisegenek.
Hat igy.
